Tovább a tartalomhoz Tovább a lábléchez

Gyorsbillentyűk listája

Gondolatok Trianonról

Gondolatok Trianonról

Pokorni Zoltán beszéde a Trianon 100 Emlékév, a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából, Csanády György emléktáblájának avatásánál hangzott el:

Csanády Györgynek, a Székely himnusz szövegírójának emléktáblája előtt állunk.

Illő, hogy ezen a helyen is Trianonról beszéljünk, hiszen a Székely himnusz ihletője Trianon és életben tartója is mindmáig a Trianon felett érzett fájdalom.

A külföldi országok himnuszai gyakran harcba hívó, lelkesítő indulók – a magyar himnusz, de a székely himnusz sem ilyen. Panasz, remény és könyörgés szólal meg benne, nem harcra hív, sokkal inkább vigasztalni próbál, vígaszt nyújtani, ami a költészet és a zene egyik fő hivatása és értelme volt mindig is. Nem gyógyítani, hanem elviselni segíti a bajt.

Hogy a Székely himnusz ma is él és hat, hogy az illegalitás, a betiltottság hosszú évtizedei után a szabadság levegőjében sem enyészett el, ez arról tanúskodik, hogy a baj is él.

Trianonban kettős tragédia történt a magyarsággal. Egyfelől maga a szétszakítás drámai fájdalma és azóta teljesen be nem hegedő sebe. A tájak és emberek, hegyek, folyók, falvak és városok, a három és fél millió magyar elveszítése a magyarországi kortársak számára a személyes kirablottság, a csonkolás sokkját, a határon kívül rekedtek számára pedig a leigázottság kétségbeesését jelentette. Az éles fájdalom idővel tompult, a következő nemzedékek – a mi nemzedékünk és az utánunk következők is – már ebbe a helyzetbe születtünk bele határon innen és túl. A szétszakítottság adottsággá vált, ebben kell megszerveznünk személyes és nemzeti létünk mindennapjait, így kell boldogulnunk. Trianon már nem része napi terveinknek és gondolatainknak, de mégsem feledhető: bennünk él, olykor morális kötelességként, olykor váratlanul felbukkanó nosztalgikus fájdalomként.

De Trianonnak van egy másik tragikus hatása, amely talán nem olyan hirtelen csapott le ránk, magyarokra, mint az amputáció sokkja, de amely kártékonyan árnyékot vetett az utóbbi száz év magyar történelmére. Ez Trianon hatása a gondolkodásunkra önmagunkról.

Mert a békediktátum nemcsak a határokat változtatta meg, de minket, magyarokat is. Megváltoztatta a gondolkodásunkat, hitünket, a lelkünket. A dualizmus kor olykor talán délibábos, de többnyire nagyvonalú optimizmusa és önbizalma elillant. Kicsúszott a kezünkből a történelem, elvesztettük életünk tágasságát. Tizenkilencedik századi elődeink általában nem voltak sem okosabbak sem jellemesebbek, mint a huszadik századiak, de mindenesetre jobban bíztak önmagukban és az igazságban.

Trianon infantilizálta a nemzeti öntudatot. Nemcsak kisebbek lettünk, de kiskorúbbak is. A tapasztalat, hogy nem a kezünkben van a sorsunk, hogy gyengék vagyunk, hogy mindig mások segítségére kell támaszkodnunk, hogy az igazságot mindig másoktól remélhetjük -- bénítóan hatott, és ma is kártékonyan befolyásolja közgondolkodásunkat.

„Merjünk kicsik lenni” – hangzott a jótanács, amire nem a nagyhatalmi handabandázás a válasz.

Inkább merjünk azok lenni, akik vagyunk. Merjünk felnőtt módjára viselkedni. Sose tévesszük össze az okosságot az önfeladással, a bátorságot a felelőtlenséggel. Merjünk a saját ítéleteinkre támaszkodni és azokért felelősséget vállalni, merjünk másoktól tanulni és merjük azt tenni, amit helyesnek gondolunk.

Trianon a vereség metaforája is. A felette érzett fájdalom enyhülhet – de sosem múlik el. Ám a gondolkodásunkon esett bajtól, a kiskorúság hendikepjétől ideje száz év után megszabadulnunk.

Győzelem volna ez is.

tabla_avatas08