„A LEGFONTOSABB, HOGY FELISMERJEM, KI MIBEN A LEGJOBB”

Lázár Zsuzsa porcelántervező, a Budai Rajziskola alapító igazgatója, a Hegyvidék új díszpolgára kiváló szervező és tapasztalt oktatási szakember, aki javarészt édesanyjának köszönheti azokat a készségeket, amik alkalmassá tették a munkájára. Beszélgetésünkben arról is szót ejtett, hogy pedagógusként az egyénre fordított különös figyelem erejében hisz, amit szerinte mindenütt vissza kellene csempészni az iskolákba.

–Élete nagy részében azon dolgozott, hogy másokat segítsen a művészet általi kiteljesedésben. Önnek ki segített ebben?

– Mindenki. Fantasztikus miliőbe születtem. Mezőkövesden, szerető családban nőttem fel, ahol azt éreztem, hogy figyelnek rám. Csupa pozitív élményeim voltak a tanáraimmal, még egy úttörőházban tartott szakkörben is tanulhattam, ahová Miskolcról járt a grafikus tanár, ilyen felkészítéssel kerülhettem aztán tizennégy évesen Budapestre, a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába. Az, hogy a szüleim meghozták értem ezt az áldozatot, és elengedtek, arra motivált, hogy jól teljesítsek.

– Honnan örökölte a kézügyességét?

– Több csatornán is örökölhettem. Anyai nagyapám egyszerű parasztember volt, de mesélték, hogy az állami gazdaságban olyan szénrajzot készített valamelyik épület frissen meszelt falára, amit aztán onnantól kezdve mindig körbemeszeltek. Édesanyám varrónő volt, igazi tervező. Naponta figyeltem, ahogy hat lépésre előre kitalálta, megtervezte a munkafolyamatokat. Mellette megtanultam hímezni, varrni, és közben rengeteget beszélgettünk. Nagyon szerettem, amikor a vendégei próba közben az életükről meséltek, tanácsot kértek tőle. Azóta hiszem, hogy ezt a figyelmes, elfogadó, segítő magatartást mindenütt, az iskolai környezetben is meg kell valósítani.

– A Budai Rajziskola nem sokkal a rendszerváltozás után született. Az alapításnak volt köze a megváltozó politikai légkörhöz?

– Annyiban biztosan, hogy akkoriban nyílt tér a civil kezdeményezéseknek. Az addigi szakkörök rendszere felbomlóban volt, és egyszerre űr keletkezett a művészeti iskolák felvételijére való felkészítésben. Én akkoriban tanársegédként dolgoztam az Iparművészeti Főiskolán, a mai MOME-n, ami nagyon jó gyakorlatot jelentett számomra, de elszomorított az intézményi rugalmatlanság és az, hogy minden újítás bevezetése egy örökkévalóságig tartott. Az ottani benyomások ugyanakkor jó kiindulási alapot adtak arra, hogy kialakítsam a saját tanításról alkotott elképzeléseimet.

A teljes interjút a Hegyvidék Újságban olvashatja!