A nyilas gyilkosságok áldozataira emlékeztek

A Maros utcai megemlékezésről készült videós anyagot megtekintheti itt:

A Maros utca 16. szám alatt, az egykori zsidókórházban 1945. január 12-én 84 embert, betegeket, orvosokat és ápolókat mészároltak le a nyilasok. Vérengzésüket két nappal később, január 14-én a Városmajor utca 64–66. alatti Bíró Dániel Kórházban folytatták, ahol 150 embert gyilkoltak meg; január 19-én pedig a városmajori parkba terelték és megölték az Alma utca 2. szám alatt működő zsidó szeretetotthon 94 védtelen, idős lakóját.

A vérfürdő 75. évfordulón megemlékezést tartottak a Maros utcai helyszínen, a mai rendelőintézetben, ahol a meghívott keresztény felekezetek képviselői felolvasták az összes áldozat nevét. A rendezvényt Simonyi Andrea és Bánki Miklós szervezte, akik a döbbenetes eseményeket korábban a Vigasztaljátok népemet című dokumentumfilmjükben is feldolgozták. Szervezőként ők, valamint dr. Bodroghelyi László, a rendelőintézet igazgatója, Frisch György történész, ifj. Bibó István művészettörténész, Lambert Zoltán kanonok, a városmajori Jézus szíve templom plébánosa, Pokorni Zoltán polgármester és Kardos Péter főrabbi mondták el gondolataikat a megrendítő programon.

Pokorni Zoltán a nagyapjáról, az 1907-ben Érsekújváron született Pokorni Józsefről beszélt, akit a családi elbeszélésekből melegszívű, templomba járó, barátságos embernek ismert. 1944 decemberében hagyta el a családját, csapódott a nyilasokhoz, és vett részt a három városmajori tömeggyilkosságban. 1945 januárjában gerinclövést kapott, és két nap szenvedés után meghalt. Ezért nem került bíróság elé, így kerülhetett fel az ő neve is az áldozatok közé a hegyvidéki Turul-szobor talapzatára, ahol – ahogy a polgármester fogalmazott – „valóban nincs helye”. Pokorni József legkisebb fia, Károly szintén az áldozatok névsorában szerepel: ő nyolcéves korában, egy repesztalálat következtében halt meg az apjával egy időben.

„Nem ez az a hely, ahol gondolkodnom kell, hogyan válik valaki gyilkossá, és nem dolgom mentegetni a nagyapámat, vagy mentséget keresni – mondta Pokorni Zoltán. – Inkább azt gondolom a holokauszt magyarországi történetével kapcsolatban, hogy a német megszállás nem mentség, maximum magyarázkodás. Magyarok voltak az áldozatok, és a gyilkosok túlnyomó része szintén magyar volt.”

A polgármester szerint ha zsidó ügyként gondolkodunk a holokausztról, akkor ugyanazt a gondolati szétszakítást végezzük el, amit az 1920-as, ’30-as, ’40-es években, amikor magyarokra és zsidókra szakították szét a magyar társadalmat. „Az áldozatoknak ne csupán a zsidó voltukat lássuk, hanem teljes valójukat. És a gyilkosokban se csak a gyilkost lássuk, hanem azt, hogyan válik valaki azzá. Amiért én itt vagyok, az az, hogy kimondjam: egyek vagyunk a fájdalomban” – mondta elcsukló hangon Pokorni Zoltán.

A kerület vezetőjeként feladata – tette hozzá –, hogy a szimbolikus ügyekben is rendet tegyen. Noha a jó szándék vezette elődjét, amikor úgy döntött, közös emléket állít a katonáknak és a polgári áldozatoknak, ám megosztó lett a választott turulszimbólum. Emiatt történészeket kért fel, adjanak tanácsot, hogyan lehet feloldani ezt a szerencsétlen helyzetet.